Bikfalvi Falka Sámuel
Az 1920-as évek közepéig csak a legszûkebb szakmai közönségnek mondott valamit e kiváló 19. századi betûmetszõ neve. Aztán Czakó Elemér kutatásainak köszönhetõen felgyorsultak az események, hosszas sajtópolémia bontakozott ki Falka értékérõl, amelyben többek között Kner Imre is hallatta hangját. Úgy hírlett akkoriban, hogy a Monotype komolyan érdeklõdik betûi iránt...

A székely családból származó Bikfalvi Falka Sámuel híres betûmetszõ, betûöntõ, acél- és rézmetszõ, nyomdatechnikai újító volt a 18. század. végén – 19. század elején.

Fogarason született 1766. május 4-én. A Székelyudvarhelyi Református kollégiumban folytatott tanulmányai után Szebenben rajzot tanult, majd Kolozsvárott fa- és rézmetszést. 1791-ben Bécsbe ment, hogy elsajátítsa a betûmetszést, de az akkor leghíresebb betûmetszõ Mannsfeld nem fogadta be tanítványai közé. A Bécsben élõ Bikfalvi Kóré Zsigmond festõ tanácsát – "aki jól tud rajzolni, betût is hamarább fog szépen metszeni" – megfogadva a Képzõmûvészeti Akadémiára kezdett járni, ahol késõbb betûjével jutalmat is nyert. A rajzolás tanulása mellett magánúton kitanulta az acélmetszést, és egy bécsi mester segítségével a betûmetszést és -öntést is elsajátította. Falka elsõ betûmintáit egy holland betûmintakönyvbõl merítette, melyet Pethe Ferenc az Utrechtben járt magyar tudós és könyvkiadó hozott magával, s adta kölcsön számára. Falka elsõ nagyobb munkájához – a marosvásárhelyi Teleki-könyvtár katalógusa, melyet 1796-ban Bécsban nyomtattak – saját metszésû betûket készített. A Falka által metszett betûket a könyv nyomtatója Mannsfeld mûhelyébe vitte kiöntetni, ahol Mannsfeld a betûket párizsi típusnak vélve megdícsérte azokat. Falka a nyomatok elkészülte után felkereste Mannsfeldet, és elmondta, hogy a "dícsért betûknek" õ a metszõje, akit annak idején a mester nem fogadott tanítványai közé. Mannsfeld immár meggyõzõdve Falka betûmetszõ képességeirõl ezt követõen nagyra becsülte õt. A kezdeti idõszak viszontagságai után jobbra fordult a sorsa és a szorgalmas munkával telt bécsi tanulóévek meghozták számára az ismertséget. 1798-ban kinevezik a budai Egyetemi Nyomda betûmetszõ- és öntõmûhely vezetõjének.



A budai Egyetemi Nyomda

Mária Terézia 1777-ben az Egyetemi Nyomda egy részét Nagyszombatról Budára telepítette, majd 1779-ben a tankönyvkiadásra kizárólagos szabadalmat adott részére. Ez óriási lehetõséget nyújtott a nyomda számára, amivel hosszú évekig – fõként a nyomda belsõ személyi, vezetési gondjai és anyagi problémái miatt – csak részben tudtak élni. Az évszázad utolsó évei azonban eredményes fordulatot hoztak: 1795-ben felvásárolták a cirill betûs bécsi Novákovics-nyomdát, így a felszereléssel együtt a nyomda általános privilégiumot kapott a keleti nyelvû nyomtatványok megjelentetésére.; 1797-ben megszüntették a sorvadozó nagyszombati mûhelyrészleget; a nyomda és a hozzá kapcsolódó betûöntõ üzemének bõvítésére betûmetszõ mûhely szervezését határozták el, melynek vezetésére 1798-ban szerzõdtették Bikfalvi Falka Sámuelt. 1804-ben a nagy irodalmi mûveltségû és széles látókörû Sághy Ferencet kinevezték a nyomda gondnokává. Az õ igazgatása alatt adták ki a korszak legjobb magyar íróinak mûveit is, igen szép kivitelben. A 19. század. elsõ két évtizede az Egyetemi Nyomda életében Sághy és Falka korszakának tekinthetõ.



Bikfalvi Falka Sámuel az Egyetemi Nyomdában

Az Egyetemi Nyomda már nagyszombati mûködésekor is jelentõs betûöntödét mûködtetett, azonban a nagyfokú igénybevétel megkövetelte az öntöde bõvítését, korszerûsítését. Ez képezte Falka egyik fõ tevékenységét. Másik lényeges munkája a betûcsaládok felfrissítése, új garnitúrák vésése volt. A más nemzetiségi területek tankönyvvel való ellátása az idegen betûk tömeges használatát igényelte, melyekkel a nyomda már korábban is rendelkezett, de ezek nagy része elhasználódott, elavult, ezért Falka fontos feladata volt a garnitúrák kicserélése. A betûkészítés minden csínját-bínját ismerte a betûtervezéstõl a vésésen át a betûöntésig. 1810-ben tizenhat, 1822-ben tizenkilenc öntõmunkással dolgozott együtt, de kezei alatt csak az maradhatott meg, aki a betûöntés minden mûveletének mestere volt. A mûhelybõl szebbnél szebb betûtípusok kerültek ki, amelyek jelentõs jövedelmet biztosítottak a nyomdának. Az Egyetemi nyomda látta el betûkészlettel az egri, debreceni, esztergomi, kolozsvári, pozsonyi nyomdák egy részét. Jelentõs szerepe volt az önálló szerb majd késõbb a bolgár könyvnyomtatás kezdeteinek idõszakában is. Falka betûi így mindenütt elterjedtek, ahová az Egyetem nyomdájának hatása elért. A görög, cirill betûk javarészét, s a címszedéshez való típusokat is részben õ metszette/újrametszette. A komoly anyagi eszközöket befektetõ héber könyvek bizományosának törekvéseit is Falka valósította meg, több mint négy évig készült a héber mûhely megfelelõ színvonalú berendezése, s a külföldi beszerzések mellett saját maga is tervezett betûtípusokat. Betûkultúrájára a régebbi holland betûmetszõk, majd a divatos francia, olasz áramlatok hatottak. Betûi – különösen nemes vonalvezetésû klasszicista antikvái – felvették a versenyt a külföld legszebb termékeivel. Különösen nagy hatással volt rá az olasz Bodoni és a francia Didot, a két neves európai mestertõl ösztönözve tervezte és metszette betûtípusait, melyek technikai és mûvészeti szempontból is kimagaslóak voltak. Betûin és tipográfiai tervein kívül nagyszámú rézmetszetû könyvdíszt és címlapot is készített. Címlapjai elegánsan letisztultak, klasszicista jellegûek. Falka új szellemet hozott a nyomdai falai közé Giambattista Bodoni a nagy pármai tipográfus újító könyvmûvészetének nyomán. Falka Sámuel és kiváló kortársai is mértéktartóan alkalmazták az olasz mester ízlését dicsérõ sordíszeket, rajzos – metszett – fejléceket és egyszerûbb meg díszesebb kezdõbetûket és oldalzáró grafikákat. A budai mester munkája a legkényesebb igényeknek is megfelelt. Kazinczy Ferenc finom ízlését azonnal megragadta könyveinek korszerû szépsége, sõt közvetlen együttmûködésre törekedett vele, és barátait is arra biztatta, hogy vele dolgoztassanak.


Az Egyetemi Nyomda szépséges reformkori könyvei bizonyítják, hogy Sághy és Falka magas színvonalon értették a kor európai mûvészetét. 1824 kettejük zárókorszakának is tekinthetõ, hiszen ekkor jelentették meg a nyomda reprezentatív betûmintakönyvét. Ezt megelõzõen 1814-ben jelent meg egy pár lapos füzet, amely a betûöntõ üzem katalógusaként szolgált, hogy más nyomdák ebbõl rendelhessenek. Az 1824. évi az elõzõhöz képest nagy terjedelmû betû és díszítményjegyzék. Az Egyetemi nyomdánál házi használatban megõrzött mintakönyv egykori ceruzabejegyzései elárulják, hogy melyik betûtípus kitõl való, a külföldiek mellett a szállítóhely, a belföldieknél a név jelzi az eredetet. Legtöbbször Gotzig neve szerepel, majd ezt követi Falkáé, és tanítványa Szakáts József betûi is szerepelnek. A hangjegyeket csaknem kizárólag Falka készítette.

Falka mûködése az Egyetemi Nyomdában korántsem volt felhõtlen, bár munkája minõségével elégedettek voltak, de szorgalmával és az elkészített típusok mennyiségével már nem, gyakran nem gyõzte a rá háruló feladatok elvégzését. Falkának szerzõdése értelmében tanoncokat is kellett nevelnie, feladatában azonban nem felelt meg a nyomdavezetõség elvárásainak, hiszen 1811-ben tanítványai mind megszöktek tõle.

Falka a betû- és rézmetszésen kívül nyomdatechnikai újításokkal is kisérletezett. Könnyen kezelhetõ kézisajtót készített az aprónyomtatványok elõállításához. A 18. század végén már sztereotípia-eljárással kísérletezett, amelyet a nyomda vezetõsége akkor nem méltányolt, 1818-ban viszont – fõként Sághy szorgalmazására – John Watts amerika mestert ––szerzõdtetették erre a feladatra Falkát ez elkeserítette, és Sághyval való viszonya elmérgesedett.

Falka Sámuel 1826. január 20-án meghalt. A nyomda ezt követõen egy ideig külföldrõl vásárolta a matricákat, majd a mester egykori tanítványát, Czollner Györgyöt alkalmazta, így Falka kezdeményezése tovább élt, a magyarországi betûmetszés terén iskolát teremtve.

(Kocsis Lilla
Digitart, 2004/8)
A cikk és az illusztrációk forrásai:
Iványi – Gárdonyi – Czakó: A Királyi Magyar Egyetemi Nyomda története 1577–1927. Budapest,. 1927. Királyi Magyar Egyetemi Nyomda. Käfer István: Az Egyetemi Nyomda négyszáz éve 1577–1977. Budapest. 1977. Magyar Helikon. Szántó Tibor: A betû. Budapest, 1965. Akadémiai Kiadó. Magyar Könyvszemle: 1926., 1939. Magyar Grafika: 1928. Különszám.

Nehezen hozzáférhetõ forrásokból adunk most két részletet. Az egyik a korabeli nyelvezete miatt bájos, a másikban pedig igazi nagyság szólal meg, Kner Imre és Csipio Paprikánusz 1929-es pengeváltását lehet olvasni Falka ügyében és egyebekben.

...Az Egyetemi Nyomdával kötött szerzõdése értelmében (Bikfalvi Falka Sámuelnek) kötelessége volt a betûmetszõ tanulók kiképzése is. Az alábbiakban egyik érdemes tanítványa (Szakáts József) pályakezdésének és késõbbi munkásságának néhány mozzanatát ismertetjük eddig publikálatlan levélbeli adatok alapján.

Sz. Erzsébethi idõsb Szakáts Mihály székelyudvarhelyi asztalosmester 1806. július 3-án levelet írt Falka Sámuelnek, melyben emlékezteti, hogy
"hajdan Doktor Herter Úr szállása szomszédságában gyakorta volt szerentséje a Tkts Úr társaságába lenni..., s mikor elment a Tkts Úr mi tõlünk, akkor itt hagyta volt kedves emlékezetét Szívünkbe, hogy midõn halljuk valaholott a Világ Theátrumán érdemes Nevének hírét: éledjen tiszta Szívünkbe a valóságos Örömnek érzése."

Efféle instanciázás után így mutatja be fiát:
"A harmadik fijam, Jósef, a ki már 22 esztdket hagyott hátra, mellyeket mind eddig a Collegyomba használt, hogy Togatus Deák annak 6-k esztdeje. – Czélja volt az Insineriára: de az Idõ változván és annak környül állásai: már Szegénysége nem engedi, hogy fel mehessen valamelyik Universitásba. – Papi Statusra vala hivatala: de arra nem lévén kedvem, és más sok érdemes emberek is ellenkezvén benne, el nem eresztém: látván benne a Rajzolás, Festés, Mettzés és t. af. Mesterségekben lévõ különös tehettséget – Sok érdemes emberek sajnálkodva láttatnak Fijamra tekinteni, és gyakorta szemre hányásokkal illetnek hogy a Fijamba lévõ azon tüzet – miért engedjük használatlan magába meg fojtodni etc. Ez már az a környül állás, mely azzal biztat engemet, hogy a Tkts Úrnak eszközlése és útmutatása által, Fijamból Betû Mettzõ válhatik."

Falka Sámuel válasza augusztus 6-án érkezett a nagykendi postára. Szakáts József, az ifjú betûmetszõ-jelölt tüstén nekiült a levélírásnak.

"Tekintetes Úr, nagy érdemû Patrónus Uram! A mult Szeredán, Aug. 6-kán midõn N. Kenden a Póstán jött Leveleket expediálnám, valék szerentsés a Tkts Úrnak Atyámhoz utasított Levelére találnom, a melyet bátor valék fel is bontani, mind azért mivel az Atyámtól szabadságot nyertem, midõn egyet értésébõl várakoztam itt rá, miolta az Atyám Levelit a Tkts Úrhoz expediálni, ide jottem (Hogy itt expediálom a Leveleket, az annál fogva vagyon, hogy én itt a Postális Háznál a Posta-Mester Titt. Téglási Ádám Úr'Bátyám Uramnak az Anyám testvérinek Író Deákja és egyszersmind Gyermekeinek Tanítója valék, aki most Sz. Udvarhelyen vagyon: de meg hagyta, hogy ha a Tkts. Úrhoz levelet írok, ki ne hadjam a Tkts Úrhoz alázatos tiszteletit meg írnom) mind azért, mivel úgy tudtam, hogy rész szerént engemet is illet. – Fel bontám tehát a Tkts Úr betses Levelét és ki olvasám Soraiból irántam való nagy Szívességét és gondosságát etc. Melyért nem szûnöm háládatos lenni. Instállom alázatosan a Tkts Urat méltóztasson továbbra is Patrónusom maradni, ogy élhessek bölts tanátsával, hogy intézhessem lépéseimet azon út felé, melyet a Tkts Úr bölts ki nézése szerént mutathat azon Czélra, melyet a köz haszonra, és a magam tökéletesítésére kívánok elérni, arra a Czélra t. i. a melyre biztat és ösztönöz Születésemmel kapott Természeti hajlandóságom.

El várjuk Kegyes ígérete szerént másodszori tudósíttását is, addig pedig íme a Tkts Úrnak parancsolattyára lejjebb vagy két sor nyomtatást és Exemplárt mutat írásom, Õsi Czímeremet ábrázoló Petsét (melynek formáját 3-k esztdeje hogy metszettem) és ezen N. Kendi Posta Statio egyik Petsét formájával nyomott Petsét (melyet tsak esztdje hogy metszettem) melyet ha tudtam volna hogy így is fogok használni, figyelmetesebben metszettem volna. Festés vagy Rajzolással nem producalok a jövõ Posta Napig; mivel minden festõ és Rajzoló eszközeim és Materiáléim Udvarhelyen hagytam, hanem a következendõ Posta Napig valahogy tsak szerkeztetek – hogy akkorra tulajdon Képemet festhessem vagy Rajzolhassam le, – addig is magamat és ügyemet méj tisztelettel a Tkts Úr nagy Szívességibe ajjánlván vagyok a Tekéntetes Úr, Kegyes Patrónusom le kötelezett alázatos tisztelõ szolgája.

Nagy Kend Aug. 8-kán 1806. Sz. Erzsébethi Szakáts József."

Négy nap múlva írta a másik levelet Falkának és ebben elküldte sajátmaga festette miniatür arcképét is.

"Tekéntetes Úr Nagy érdemû Pátrónusom!
A mult Pénteken e Holnap 8-kán Expediálám egy levelemet Postára a Tkts Úrhoz utasítva a Tkts Úrnak bölts tanátslása és commendálása szerént, melybe meg írtam vala, hogy leve szerentsém a Tkts Úrnak Atyámhoz utasíttott Levelére, melyre mind akkorig várakoztam a N. Kendi Postális Háznál (az hol Expeditor voltam, és most is szint oly formán vagyok az Atyámnak a Tkts Úrhoz utasított Levelének ide hozása után) a miért levék bátor fel is bontani etc. Írtam tovább azon Levelemben a Tkts Úr javaslására egy néhány sor Betûket: Nyomtatás formán nagyobb és kisebb féléket, Exemplár formán is hasonlóképpen, és valami Mettzésbeli Productumaimat is ragasztván belé, melyeket most csak azért emlegetek; hogy hátha azon Levelem Hajó-törést szenvedett valaholott a Posta Utakon Ki maradván pedig a Rajzolás vagy Festés-béli Productumom belõlle; az abba tett ígéretem szerént itten küldöm ezen Csorba Levelemhez ragasztva vagyis kapcsolva az én tulajdon képemet, melyet bizony Matska Szõrbõl általam (Tsak a hogy lehetett) készült Pemzel által, és ugyan durva Festékekkel nem festettem, hanem Mázoltam a mint a vonások is mutattyák hazámba lévén minden Rajzoló és Festõ mívszereim, mely noha durva és nints benne vividitas mégis mindeneknek akik tsak látták ítéletek szerént a leg elsõ meg pillantással is az én tulajdon formámat mutattya, pedig ugyan soknak mutattam, hogy ítéleteket ki tanulhassam – de ez akkor lehet talán bizonyosabb és helybe hagyhatóbb, midõn nem Tsak Képe, hanem tulajdon maga is szerentsés lehet magát meg mutatni a Tkts. Úrnak, – ki várja meg ígért és biztató tudósítását a Tkts Úrnak, a ki még alázatossággal tiszteli érdemes Úri házát, a ki magát újjabban is ajjánlani bátor a Tekéntetes Úr Nagy érdemû Patronusom esméretlen alázatos szegény szolgája Szakáts Jósef m. t. k. 1806. 12-d Aug.


P.S. Ha hibáztam a festés, vagy Rajzolás béli törvény ellen; menthetem azzal magamat, hogy még soha Rajz Oskolát és engemet Rajzra v. festésre tanítót nem esmértem. – Nb. Ezen fél-szeg Levelemrõl méltóztasson a Tkts úr megengedni – –"

...Szakáts József csakugyan felkerült Falka mellé Budára. Hogy s mint mûködött és miféle betûket metszett, minderrõl kevés hozzáférhetõ adat áll rendelkezésünkre. Tudjuk róla, hogy 1807-ben 10 frt havi fizetést kapott. A nyomda 1824-ben megjelent mintakönyvében melynek az Egyetemi Nyomda házi-könyvtárában lévõ példányában egykorú kéz és mintaszedések mellé feljegyezte a betûmetszõk nevét, többhelyütt szerepel a mi Szakáts Józsefünk. E szerint a következõ betûket metszette:

Kleine Tertia Antiqua, Kleine Tertia Cursive (rectius Mittel), ezek már a nyomda 1814-i mintakönyvében is szerepelnek. Német betûk: Petit Fraktur, Petit Schwabacher, Coloneille Fraktur, Garmond Fraktur, Grobe Cicero, Mittel Fraktur. "Falka és másik kiváló tanítványa Gotzig Károly betûi mellett Szakátséi jóval gyengébbek, egyenetlenek és szépség tekintetében meg sem közelítik a Mesteréit" – írja Szentkuty Pál szigorú kritikával. Kezdõtõl mindenesetre ez is szép teljesítmény volt, különösen, ha figyelembe vesszük, hogy Falka Sámuel a tanulók kiképzésében nem felelt meg a nyomdavezetõség várakozásainak, s 1811. márciusában a betûmetszõk tõle mind megszöktek. Hová került ezután s hol mûködött Szakáts József – ezidõszerint nem tudjuk.

Kulcsár Adorján: Szakáts József, Falka Sámuel Betûmetszõ Tanítványa. Magyar Könyvszemle, 1943.

Betûtörténet
(Csipio Paprikánusz – Kner Imrének)
...Kner Imrétõl kétszeresen el kell várnunk, hogy vigyázzon arra, amit mond, mert különösen kifelé – és külföldön – a hangjának még nagyobb az akusztikája. Amikor tehát Lipcsében kijelenti, hogy "a magyar tipográfiában a német kultúrbefolyás került túlsúlyba..., hogy önálló magyar betûöntöde nem létesült... és a magyar nyomdák betûiket és díszítõ elemeiket is külföldrõl szerezték be..", akkor ezeket a veszedelmes állításokat nagyobb elõtanulmányokkal kell alátámasztania. A történeti igazság az, hogy Magyarországon nemcsak technikailag, de mûvészileg is igen jelentõs és széles kiterjedésû betûmetszõ- és betûöntõ-gyakorlat virágzott, amely rokonságot tartott fenn az ötvösök, könyvkötõk és feliratkészítõk mûvészetével. Hazánkban ugyanis egész sajátságosan, a cirill-betûs Kelet és a fraktur-betûs Nyugat szomszédságában, 900 éven át a latin betûk használata állandósult. Maga ez az egy momentum is megdönti Kner Imrének a magyar betûkészítésre rásütött "Made in Germany" bélyegét. Már Pilgrim passaui püspök a Nibelung-éneket latin betûkkel írja Géza udvara számára; Gellért papjai olasz betûket hoznak ide a velencevidéki ortográfiával együtt, az Árpádok alatt pedig – Hajnal kutatásai szerint – olyan betûkkel írják nálunk az okmányokat, aminõket akkoriban a párizsi egyetemen tanítottak. Nagy Lajos és Mátyás alatt ismét az olasz befolyás érvényesül. Az elsõ magyarországi nyomtatvány a római "antico" betûkkel készült. E tekintetben a kultúrvilág egy nyomdája közt sem volt különbség. Az egész világ antikva betûinek ugyanis azonos a genealógiája. A magyarok sem a rovásírás betûivel kezdenek nyomtatni, hanem a deákos mûveltség világszerte elfogadott antikváival. Ezeknek sajátságos nemzeti jelleget az adott, hogy az ékezetek, a szótagolások és kezdõbetûk használata a magyar nyelvnek megfelelõen alakult ki. Tudnunk kell, hogy a nyomdászat elsõ századaiban nem dühöngött valami nagy individualizmus. Bár a legkisebb vándornyomda is készített betûket, iniciálisokat és nyomdadíszeket, a betûmetszõk mintáikat egymástól másolták. Originalitásuk inkább abban volt, hogy saját szükségletükrõl maguk gondoskodtak, így például a nagyszombati nyomda elsõ szellemi vezére, Pécsi Lukács, betûket is készített, késõbbi iniciálisai pedig "beszélõ iniciálisok" voltak, mert a "t" betûhöz torony, az "a" betûhöz alma stb. ábrázolás járult. Mindezt annyira átitatta a magyar lelkiség, hogy Huszár Gaálról, a debreceni prédikátorról fel van jegyezve, miszerint a zsoltárokhoz annál nagyobb iniciálist metszett fába, mennél jobban lelkesedett. Nem engedhetjük tehát elsikkadni régi nyomdamûvészetünk értékét.

Különösen fájdalmas az, mikor német kultúrbefolyásról beszélnek nekünk. Ez az állítás történelemellenes és igazságellenes. Nyomdászkultúránk német lebélyegzése teljesen hamis képet ád, mivel ezzel ellentétben olyan kiváló betûrajzolóink voltak, mint Bocskay és az Egyetemi Nyomda székely mestere: Falka, aki egyszerre öt betûmetszõ tanítványt is tartott maga körül: Parusóczy András, Szakács József, Goczik Károly, Vokál Lipót és Lenner Ferenc személyében...

...Ha valamit ki akar sütni Kner Imre, akkor azt ajánlhatjuk, nézze meg jól protestáns officináink magyar metszõktõl készített betûit, mert – bár a latin betûsmûhelyekben az egész világon hasonló típusok voltak használatosak, de egyidõben nálunk Németalföldön iskolázott iskolamesterek és tanítók kezében volt a nyomtatott, mint az írott betûk sorsa és akkor az ideál az volt, hogy "ne italo cedere videamus", azaz nehogy az olasz mesterektõl elmaradjunk. A világdivat ugyanaz volt Párizsban, Lyonban és Antwerpenben épúgy, mint Debrecenben és Nagyszombatban. A protestáns nyomdák és iskolák betûi mégis kétségkívül rokonságot mutatnak Plantin Moretus és az Elzevirek tiszta puritanizmusával, de még azokkal az iróinkkal is, mint Petõfi, Arany, Kossuth stb., akik protestáns iskolákban tanulták a betûvetést. S míg az Egyetemi Nyomda betûmetszõi eleinte francia stílusban metszettek, Falka és Szakács már egész határozott holland vonatkozásokat dolgoznak fel. A francia és holland vonatkozások viszont olasz eredetûek, amint az olasz betûk a római antik világ örökségeként jelennek meg.

Érthetetlen felbuzdulás tehát betûmetszõinknek lekicsinylése, mert ha külföldrõl hoztak is be újdonságot, legalább is azzal egyenértékût készítettek idehaza is. Az Egyetemi Nyomda betûöntödéje látta el jó darabig az egész országot ilynemû anyaggal. Ott a hangjegymetszés, fa-, réz- és acélmetszés mellett nemesformájú betûket hoztak létre, még pedig nemcsak a reform-korszakban nagy lendületet vett magyar irodalom számára, de mivel ott ringott az egész Balkán irodalom bölcsõje is, – az Egyetemi Nyomdában készítettek vend, rutén, tót, oláh, német és fõként szerb könyvek számára is betûket. Az 1824-iki betûmintakönyvben meg van jelölve, hogy görög betûket hozattak akkoriban az Egyetemi Nyomda számára Lipcsébõl, zsidó betûket Bécsbõl, amely betûket azonban Falkának át kellett metszenie, minthogy a pesti betûszakértõk nem találták jóknak. Ugyanezen betûmintakönyvben fel van jegyezve, hogy a német írás közül némelyiket Lipcsébõl, Stuttgartból és Frankfurtból szerezték be, ugyancsak német betûket csinált azonban Szakács is. A latin betûnél szerepel Párizs, mint forrás, de a nagyobb részüket Falka és Szakács készítette, ezeknél azonban Gotz is segédkezett Falka vezetése alatt. Az illyr és orosz betûket Falka készítette Selig, Gotz és Lenner segítségével. A zsidó betûknél Falkával dolgozott Vatts és Gotz. A hangjegyeket csaknem kizárólag maga Falka készítette. Hedvig Frigyes inkább címeres fejléceket metszett.

Szakácsnak egész sereg kéziratos betûtervezete maradt fenn; nemesek és egyszerûek, mint az erdélyi protestáns iskolák legszebb termékei. Falka pedig olyan elõkelõ latin betûsorozatot készített, hogy azt a Monotype igazgatósága hajlandó változtatás nélkül világforgalomba hozni.

Azt, "hogy az egész európai ornamenstermelés összefüggött és a hatalmas német nyomdászat alig termelt e téren eredeti anyagot, hanem a tipográfia történetének elsõ két századán keresztül szinte ugyanazt, az egész Európában otthonos anyagot használta, vagy variálta", errõl Kner is tudomással bír, mégis azt híreszteli rólunk, hogy tipográfiánkban a német kultúrbefolyás került túlsúlyba, tehát olyanoktól kaptunk volna értékeket, akiknek saját bevallása szerint maguknak sem volt.

Kár olyanokat a világvélemény elõtt rólunk hangoztatni, amit nem tudunk igazolni. Kissé belelapozva multunk emlékeibe, könnyen megállapíthatjuk azt, hogy elõdeink is igen sok értékes dolgot hoztak létre. Nem kell tehát azt hinnünk, hogy minden csak ma és velünk kezdõdik.

Kner Imre: Magyar betûtermelésünk eredetisége
Vessük fel már most a kérdést, hogy nagynevû vagy kevésbé ismert, sõt ismeretlen magyar betûmetszõink miképpen helyezkednek el a betûmûvészet fent vázolt fejlõdésében. Vessük fel a kérdést, hogy saját koruk stílusának szempontjából, valamint az egyetemes fejlõdés szempontjából produkáltak-e olyan értékeket, amelyek a nagyság és eredetiség jogos igényével léphetnek föl.

Meg kell állapítanunk mindenekelõtt, hogy a nemzet súlyos megpróbáltatásai, az ország sokszor kétségbeejtõ gazdasági és politikai helyzete, elképzelhetetlen kulturális és technikai nehézségei közepette ezek a betûmetszõk és nyomdászok, akik egyúttal írók, kiadók, könyvkereskedõk és könyvkötõk is voltak, a lángoló lelkesedésnek, a törthetetlen akaraterõnek s az apostoli áldozatkészségnek megrendítõ példáit szolgáltatták, amelyekre csak a legmélyebb hálával, csodálattal és tisztelettel lehet visszagondolnunk. Ezeknek az érzéseknek azonban semmi közük nincsen ahhoz a szemponthoz, hogy alkotásaiknak mi a mûvészi értéke. Hiszen a legtöbbjüktõl ezek a mûvészi ambíciók egészen távol állottak s akikben meg is voltak, a külföldrõl hazakerülve, a technikai, üzleti, exisztenciális gondoknak olyan tömegével, a szenvedéseknek olyan áradatával kerültek szembe, hogy ezeket az ambícióikat el kellett ejteniök. Talán elég itten Erdély fénixének, Misztótfalusi Kis Miklósnak tragikus sorsára rámutatnunk.

A fölvetett kérdésre tehát azt kell válaszolnunk, hogy kétségtelenül vannak a magyar tipográfia multjában magyar elemek. A magyar nyelv sajátos szórendje és szerkezete befolyásolta címlapjaink felépítésének módját, ugyanez a szerkezet, a hosszú szavak, az ékezetek formája és mennyisége még akkor is befolyásolja az oldal képét, tónusát és ritmusát, amikor a nyomdász tudatos alakítótevékenysége megszûnik, vagyis a síma szedésben. Bizonyos az is, hogy a fametszetû és rézmetszetû díszek között sok van olyan, amely népies díszítõelemeket és egy sajátos magyar felfogás eredetiségét tükrözi, eltekintve az ábrázolás tartalmi elemeitõl is.

De az is bizonyos, hogy magyar betûmetszõink nem produkáltak itthon olyan betût, amelynek technikai és mûvészi tökéletessége a maguk korának átlagos színvonalát túlhaladta volna. És ami a másik fajta, a jövõbeérzõ, a fejlõdés irányát mutató mûvésztípusnak létezését bizonyítaná, nem alkottak egyetlen olyan ismert és megjelölhetõ típust, amely egy fejlõdési fokozatnak a maga korában elsõ képviselõje volna. Így tehát alkotásuknak önállósága vagy eredetisége nem bizonyítható. Ugyanígy nem alkottak olyan szedhetõ, tipográfiai ornamenst sem, amely új, eredeti, csak nálunk föllelhetõ volna.

Ezek volnának a magyar betûalkotás eredetiségének a kritériumai. Azt a kérdést, hogy nemzeti, magyaros betût vagy szedhetõ ornamenst alkottak-e, föl sem vetem. Ennek ugyanis ezen a téren alig van meg a lehetõsége. Speciális, nemzeti betût vagy sajátos, nemzeti tipográfiai ornamenst (természetesen csak a szedhetõ, betûöntõtechnikával készültrõl beszélek!) nem alkottak más nemzetek fiai sem. Ne tévesszen meg bennünket a gotikus-schwabacher-kanzlei-fraktur betûcsalád hosszú fejlõdéstörténete sem, mert hiszen ez nem új, eredeti, nemzeti betûalkotás, hanem konzervatív ragaszkodás egy régi, túlélt típus típushoz – vagyis a gotikus betûhöz –, amelyet az antikvatípus a tipográfiai technika szempontjából túlhaladott.

Nagyon érdekelne, hogy akár Csipio Paprikanusz, akár más valaki tudna-e olyan eredeti magyar típust felmutatni, amely elvi kérdésekben, egyéni kialakításban eltér a külföld vezetõ típusaitól (amelyek között ezernyi átmenet van), vagy olyan magyar nyomdabetût, amely a maga karakterében, a fejlõdés vonalán bizonyíthatóan megelõzte a fejlõdés azon fázisán külföldi társait. Nem szégyene ennek a nemzetnek, ha nincsen ilyen típusa, de ha valaki bebizonyítaná ilyennek létezését, én volnék az elsõ, aki hódolattal hajtanám meg elõtte fejemet, mert tudnám, hogy alkotója nagy dolgot cselekedett.

Ha a bizonyíthatóan ismert magyar mesterektõl származó betûinket megvizsgáljuk, közöttük tiszta, egységes karakterû, stílusú betût nem találunk. Világos, hogy egyes betûknek a többiek karakterébõl kiesõ stílusa nem a kezdeményezés, az újítás következménye, mert ezk olyanidõkben keletkeztek, amikor a klasszicista antikváról még nem lehet szó, hanem más reminiszcenciák játszanak közre. Régi nyomtatványainkon különösen gyakran látni olyan típust, amelynek legtöbb betûje még erõsen kézírásos, medieval jellegû, de egyesek erõsen emlékeztetnek klasszikus római betûk formáira. De a stílusgondolat nincsen konzekvensül keresztülvive s így egyes betûknek az egész stílustától való eltérése határozottan technikai tökéletlenségnek minõsíthetõ. Még a nagy Misztótfalusi Kis Miklós itthoni betûiben is sok ilyen következetlenség van, olyan korban, amikor igen sok külföldi betûmetszõ alkotott egységes elgondolású, konzekvensen kialakított és gyöngyszerûen egyenletes technikai kidolgozottságú betûket.

Tudom, hogy Csipio Paprikanusz szentségtörésnek fogja ezt a megállapításomat minõsíteni, de mi magyar nyomdászok még e megállapítás dacára is meghatott tisztelettel tekintünk föl ennek a szent férfiúnak az emlékére, akinek nagyságából nem von le semmit sem, hogy betûi nem ütik meg azt a mûvészi mértéket, amelyet abban a korban sok nyugati betûmetszõre lehet már joggal alkalmazni. A nemzeti értékek megbecsülésének alapja nem az elfogultság, hanem szerepüknek, viszonyaik és koruk adottságai közepette elért eredményeiknek reális értékelése. Sõt: a szándéknak mérlegelése, amely éppen legnagyobb régi nyomdászunk, a szegény Misztótfalusi Kis Miklósnak esetében olyan nagyon elõtte jár a tényleg elért eredményeknek.

Bikfalvi Falka Sámuel
Térjünk most rá bikfalvi Falka Sámuelre, állítsuk be õt abba a történeti konstellációba, amelyben mûködött. Bikfalvi Falka Sámuel kortársa volt olyan mestereknek, mint a Didot-k, mint Bodoni és a sok kisebb mester, akik ezeknek a nagyoknak eredményeit aprópénzre váltva dolgoztak. Olyan korban dolgozott tehát, amikor egy új stílus volt kialakulóban, maikor az új formai gondolat legyûrte a régit, de amikor a betûmetszés technikája is csodálatos magasságra emelkedett. Bodoni nyomtatványai technikai szempontból is egészen elsõrangúak. Legapróbb betûs nyomtatványain is a betûk jusztirozása alig egyenlõtlenebb, mint a mai tökéletes mûszerekkel dolgozó betûöntõké. A betûk vonalvastagsága, arányaik pontossága, a stílusgondolatnak következetes keresztülvitele bámulatra kell hogy késztesen bennünket ma is. Ha azonban visszanézünk a multba (mint ahogy visszanézett maga Bodoni is, aki a régi tipográfia kitûnõ ismerõje volt), meg kell állapítanunk, hogy ez a technikai fejlettség egy hosszú folyamat eredménye, mert hiszen például a híres Elzevir-féle respublikák a 17. század elején a maguk 32° alakjában olyan tisztán, élesen és egyenletesen vannak nyomtatva, mint sok modern, komplettöntõgépen öntött betûkrõl négyhengeres modern gyorssajtón nyomott könyv és aémit sok mai nagy magyar nyomda munkáiról nem lehet elmondani, egy-egy ilyen kis kötetkében sok tucat lapot kell átlapoznunk, amíg egy olyat találunk, amelynek sorregisztere nem áll hajszálpontosan.

Ebben a korban tehát már igen magas technikai követelményeket lehet és szabad felállítanunk s a mi a mûvészi elgondolás eredetiségét illeti, olyan korban, amelyben két mûvészi világnézet küzd egymással (mert hiszen a medieval és a klasszikus antikva harca ezt jelenti), eredeti és önálló gondolatokra képes mûvészembernek különösen van módja, és alkalma egyéniségének önállóságát bizonyítani.

Nem tudom, melyik az a betûtípus, amelyet Falka Sámuel alkotott s amelyet a Monotype igazgatósága hajlandó forgalomba hozni. De ha az az, amelyiket már az 1814. évi kisebb egyetemi nyomdai Schriftprobe és az 1824. évi nagyobb Schriftporbe "Leteinische Schriften" címû fejezete ismertet, akkor meg kell állapítanunk, hogy ez a betû sablonos klasszicista típus, amely arányaiban és különösen a kisebb grádusok tónushatásában leginkább Walbaum betûjére emlékeztet, mely már 1800 köról jelent meg. Nincsen egyetlen eredeti, egyéni vonása ennek a betûnek, ami szándékos alakításra, egyéni felfogásra mutatna. Ami pedig technikai színvonalát illeti, meg kell állapítanom, hogy a vonalvastagság egyenletes keresztülvitele nem sikerült, hogy a betûk nem állanak olyan pontosan "vonalban", amint azt ebben a korban már joggal meg lehet kívánni, hogy különösen, a nagyobb grádusokban a verzálisok erõsen kiesnek formában, arányokban és vastagságban a betû tónusából. Meg kell állapítanom, hogy a kurzívban nincsen meg e kor klasszicista kurzívjainak kellemes folyamatossága, ami metszési tökéletlenségének következménye. A kurzív egyes betûinek dõlési foka különbözõ, ami az egyenletes, folyamatos ritmust eleve kizárja. Sok jel arra mutat, hogy a betût nem egy kéz metszette s ezért az elvek, amelyekre fölépül, nem vitettek következetesen keresztül. Így például feltûnõ a Grobe Doppel Cicero Cursiv kurrens s betûjének nagy különbözõsége az ugyanazon a lapon bemutatott Kleine Doppel Cicero Cursiv kurrens s betûjétõl. Amellett, hogy a betû több és nem egyformán gyakorlott kéz munkája, szól az Egyetemi Nyomda Történetének és Nádai Pál dr. e lap legutolsó számában megjelent cikkének sok adata, amelyek szerint Falka termelése állandóan ki nem elégítõ volt mennyiség szempontjából, úgyhogy emiatt külföldrõl kellett utánpótlást szerezni s hogy nem tudott magának munkatársakat sem nevelni, mert tanoncai elszökdöstek és mert rossz viszonyban volt a nyomda vezetõségével.

Ha az Egyetemi Nyomdának birtokában van egy olyan mintakönyvpéldány, amelyben egykorú feljegyzések megállapítják, hogy melyik grádus jött külföldrõl és melyiket metszette Falka vagy más valaki, akkor abban a kivételes helyzetben vagyunk, hogy nem kell részletes és hosszadalmas, mindig bizonytalan eredményû összehasonlító tanulmányokkal megállapítani, hogy a betû egyenlõtlenségében kinek mennyi a része, hanem ezeknek a följegyzéseknek az alapján kétségtelenül ki lehet Falka önállóságának, eredetiségének, sõt hozzáértése és technikai ügyességének fokát is deríteni.

Kedves jó Szerkesztõ Kollégám, ezek voltak azok a mondanivalóim, amelyeket errõl a témáról közölni akartam a szakma nyilvánosságával. Kérem, engedje meg, hogy még foglalkozhassam Csipio Paprikanusznak e lap mult számában megjelent válaszával is. Ígérem, hogy a vita személyi részében nagyon rövid leszek...

...Amit Cs. P. cikkének harmadik hasábján az európai betûmûvészet egységérõl mond, azzal az én álláspontomat igazolja. De a magyar betûmetszés eredetiségére nézve nem közöl egyetlen új, konkrét adatot sem (hacsak a Pécsi Lukács és Huszár Gál fába metszett iniciálisaira és a Pilgrim püspökre vonatkozót nem, aki vagy egy félévezreddel elõzi meg a betûmetszés és öntés, illetve az antikva megszületését). Ismételten kérem õt tehát, sorakoztassa fel végre e lap hasábjain azt a névsort, amely "Misztótfalusi Kis Miklóstól bikfalvi Falka Sámuelig" terjed. Bizonyos vagyok benne, kedves Szerkesztõ Kollégám, hogy ennek a névsornak a közlésétõl és a szemléltetõ bizonyítékok bemutatásától Ön nem fogja sem a teret, sem a klisé-négyzetcentimétereket sajnálni.

Ami a "Made in Germany" kérdését illeti, fentebb bizonyítottam azt, hogy a mediaeval sem olasz eredetû, hanem az összes jellemzõ vonásaival készen volt már 1464-ben Strassburgban, tehát egy évvel elõbb, mint az elsõ, szintén németek által készített nyomtatvány olasz földön. Tehát igenis, még az annyira olasznak tartott mediaeval is "made in Germany"! Egyébként fölmentve érzem magam az alól, hogy a német kultúrbefolyás túlsúlyra jutását bizonyítanom kellene. Általánosságban azért, mert ennek nyoma ott van társadalmi és állami berendezkedésünkben, kulturális és gazdasági életünkben mindenütt, a habsburgi hatalmi rendszerbe való sokévszázados beletartozásunk örökségeképpen. Tipográfiai téren pedig azért, mert minden szakember tudja, hogy technikánk, mûhelyszokásaink, szakmai tradícióink gyökeresen különböznek a latin országok szokásaitól és szoros kapcsolatban állanak ma is még a német mûhelyszokásokkal, szakmai tradícióval és technikai módszerekkel. Az Egyetemi Nyomdára vonatkozóan is ott vannak ennek a bizonyítékai az Egyetemi Nyomda Történetében, dr. Nádai Pál e lapban megjelent szép és értékes cikkében, sõt: magának Cs. P.-nak cikkében is. A "Königl. Ungarische Universitats-Buchdruckerey" 1824. évi nagy "Schriftprobe"-ja két elõszavában is bõ adatokat szolgáltat erre...

...Falka Sámuelre vonatkozóan véleményemet már fentebb elmondottam. Ha Cs. P. más véleményen van, akkor ismét kérem, tegyen eleget multkori felszólításomnak és kérje meg az Egyetemi Nyomda igazgatóságát, hogy a származási adatok följegyzésével ellátott leltárak és mintakönyvek alapján adja ki régi anyaga leszármazási tábláját. Ez amúgy is kulturális kötelesség volna és hogy eddig nem történt meg, határozott mulasztása az E. Ny. Története tudós szerkesztõinek. Falka szerepének és jelentõségének megállapítása csakis ilyen alapon lehetséges, mert hogy a mûvészi nagyságnak a tanítványok száma volna a kritériuma, azt talán maga Cs.P. se gondolja komolyan s különösen nem gondolhatja ezt akkor, amikor ezek a tanítványok sorra elszöknek mesterük mellõl (lásd: Egyetemi Nyomda Története 198. l., 174. sz. jegyzet). Hiszen ha így volna, akkor a nagykörúti zeneiskolák igazgatói messze túlszárnyalnák mûvészi nagyságban világhírû komponistáikat és elõadózenészeiket, annál is inkább, mert az õ növendékeik nem szoktak „mind megszökni"...

Magyar Grafika, 1928, 1929.


FALKA SÁMUEL (bikfalvi) rajzoló, rézmetszõ, nyomdász és betûmetszõ. Wurzbach nem ismeri, a Pallas Lexicon sem. Egyedül Szinnyei említi. 1766. V. 4. született Fogarason. Tanult Székely-Udvarhelyen, majd Szebenben és az utóbbi helyen a rajzolásban útmutatója Neuhauser Ferenc volt, Teleki Sámuel gróf volt a pártolója, ki Bécsbe küldte ; itt bikfalvi Koré Zsigmond, festõ és színmûforditó útbaigazító támogatása mellett tanult. A betûmetszést akarta elsajátítani, de a híres Mannsfeld nem fogadta be tanítványai közé. így a képzõmûvészeti akadémiába járt és emellett a pénzverdében tanulta az acélmetszést. Végül talált mestert, aki betûmetszésben is oktatta. Szinnyei szerint l 792— 1794. végezte az akadémiát. Nagy Iván szerint l 795-ben elsõ jutalmat nyert a bécsi akadémián. Általa metszett betûkkel jelent meg akkor gr. Teleki Sámuel maros-vásárhelyi könyvtárának nyomtatott catalogusa és Locatella Xenofonja. E betûk Mannsfeld öntõdéjébõl kerültek ki, ki meggyõzõdve Falka Sámuel képességeirõl, ezután nagy elismeréssel viseltetett iránta. 1798-ban már az erdélyi kormány utalja ki tanulmányai költségét, a király jóváhagyása mellett. Végre kinevezték Budára a m.kir. egyetemi nyomdához igazgatónak 800 Rhf. fizetéssel és nyugdíjjal. Távozása elõtt kellemetlensége is volt a bécsi rendõrséggel. Görög Demeter megbízta ugyanis stcreotyp-táblák készítésével. A bécsi rendõrség e tekintetben szabadalmat kérõ folyamodványában többet gyanított és tartott az akkori francia áramlatoktól. De végre meggyõzõdve az intenciók helyességérõl, annál nagyohb elismeréssel adózott Falkának. Stereotyp-táblát készített Falka Józseí nádor elsõ házassága emlékezetére. Ily stereotypokat többet is készített.

Mint rézmetszõtõl a következõ képeit ismerjük :
1. gróf Teleki László arcképe,
2. gróf Suvarow volt tábornagy arcképe,
3. Cornides Dániel arcképe és
4. Éder József arcképe.

De mint az Erdélyi Múzeum 1816. V. 181.1. találóan jegyzi meg életírója : "Falkának fõbb ereje inkább a Betûmetszésben, mint a mejjkép metszésben mutatta magát.

Ezeken kívül Falka metszette "A Nemzeti Gyûjtemények tárházának homlokfalát". Ez alatt a szemináriumban elhelyezett Nemzeti Múzeumot kell értenünk (1817). A szent gellérthegyi csillagvizsgáló toronynak alapkövébe az épület rajzát, betûit, a pesti új játékszín alapkövébe fehér ólomra a Kulcsár István által írt verseket (megjelentek a Hazai Tudósításokban) szintén Falka metszette. Kazinczyval, mint nyomdász állott összeköttetésben.

Meghalt Budán, 1826. jan. 20.


(L. Erdélyi Múzeum 1816. V., 177—182. 1. Tud. Gyûjtemény 1827. XI., 124. 1. - - Bécsi M. Mercuríus 1793. II. 49. 1. - -M. Kurir 1798. II., 128. 1.)