A részletes, mindenre kiterjedő tervezés és a kreatív szabadság egymás ellentétei.

Minél jobban megtervezünk valamit, annál kevesebb lehetőségünk van arra, hogy az ösztöneink nyomán valami újat csináljunk, vagy reagáljunk a megváltozott körülményekre. Írásnál is, ha túlságosan megtervezünk például egy jelenetet, megakadályozzuk azt a felemelő pillanatot, hogy a szereplőink életre keljenek és elvigyenek minket olyan kalandokba, amikről nem is álmodtunk.

Az emlékező mozdulat írásakor viszont pont ennek az ellenkezőjét tapasztaltam.

Nem azért maradt meg a kreativitás, mert nem volt tervem, hanem pont a terv segített. Megvolt a cél, megvolt a kiinduló- és a végpont. Az odavezető út pedig a képzeletemre volt bízva.

Amikor később visszanéztem arra, hogyan dolgoztam, jöttem rá, hogy tulajdonképpen ugyanazt a gondolkodásmódot vittem át a regényírásba, amit évek óta alkalmazok és tanítok a különböző területeken dolgozó kollégáknak és csapatoknak.

Azt gondolom ez volt az egyik oka annak is, hogy ennek a regénynek az írásakor nem kerültem bele abba az írói válságba, amikor az ember már azt se tudja, mi lesz a következő jelenet.

Tudnom kellett, mit akarok elmesélni

Az emlékező mozdulat alap ötlete az volt, hogy találkozik egy fiú és egy lány, egymásba szeretnek, aztán egy esemény alapjaiban változtatja meg az életüket.

Ez önmagában még kevés volt. Éreztem, hogy ebben a történetben ennél sokkal több van.

Elkezdtem azon gondolkodni, hogy mitől lesz az én történetem több a romantikus regényeknél? Mit akarok megmutatni, elmesélni? Mi az a gondolat, amit végig akarok vinni a történetemben?

Ez akkor nem arról szólt, hogy „na most akkor megfogalmazom a premisszát”. Egyszerűen csak tudni akartam, hogy mit fogok elmesélni.

Az agilis termékfejlesztésben is innen indulunk. Mielőtt elkezdünk valamit megvalósítani, tisztázni kell, hogy mit akarunk létrehozni, miért akarjuk létrehozni, és kinek készül. Ha ezekre nincs válaszunk, nagyon könnyen olyan irányba megyünk el, valami olyasmit csinálunk, amire aztán nem úgy, vagy egyátalán nincs szükség.

A regénynél ugyanezt a kapaszkodót kerestem. A gondolkodás során erre jutottam:

ha valakinek a gondosan felépített élete szinte teljesen összeomlik, attól még képes lehet új életet építeni magának. És ha két ember között valóban mély kapcsolat volt, akkor az életük megváltozása után is képesek lehetnek újra egymásba szeretni, még akkor is, ha közben ők maguk is megváltoztak.

Ekkorra már nem egy üres lap állt előttem. Tudtam, honnan indul a történet, és hova szeretném eljuttatni a szereplőket, így elkezdtem felbontani az odavezető utat.

Először nagyobb egységekben gondolkodtam. Nagyobb dramaturgiai pontokban. Az Emlékező mozdulatot végül hat nagy részre bontottam. Egy-egy résznél nem feltétlenül tudtam még pontosan, milyen fejezetekből és jelenetekből fog állni, de nagyjából ismertem a kiindulópontját és azt is, hova szeretnék eljutni a végére.

Ez megint nagyon hasonlít arra, ahogyan a munkámban gondolkodom.

Ha van egy nagy cél, ritkán próbáljuk egyetlen lépésben megoldani. Kisebb, kezelhetőbb egységekre bontjuk, logikai sorrendbe rakjuk őket, majd ezeket is tovább bontjuk egészen addig, amíg már olyan feladatokat kapunk, amelyekkel ténylegesen lehet dolgozni.

A regénynél nálam ugyanez történt.

Nem a cél változik, hanem az út

És itt jött valami, ami számomra különösen fontossá vált: nem kellett időrendben írnom.

Ha eszembe jutott egy jelenet, nagyjából tudtam, hol van a helye. Lehetett a történet elején, közepén vagy akár egészen a végén. Megírtam, betettem a helyére, és később kezdtem kitölteni a körülötte lévő teret.

Nem kellett minden alkalommal azon gondolkodnom, hogy „mi történjen most?”. Mindig az lebegett a szemem előtt, hogy „ide szeretnék eljutni”.

Amikor eszembe jutott egy jelenet, nem azért kezdtem el megírni, mert jól hangzott az ötlet, vagy mert szerettem volna még egy érdekes eseményt beilleszteni a történetbe.

Mindig volt valamilyen oka.

El akartam juttatni egy szereplőt A pontból B pontba. Fel akartam ismertetni vele valamit. Meg akartam mutatni valamit az olvasónak. Vagy éppen meg akartam értetni, hogy egy korábbi esemény miért történt úgy, ahogy.

Azt viszont már egyáltalán nem tudtam mindig előre, hogyan fogok oda eljutni.

Volt például olyan, hogy elkezdtem egy jelenetet egy konkrét céllal, majd írás közben a jelenet természetesen eljutott egy olyan pontra, ahol egyszerűen véget kellett érnie. Az eredetileg kitűzött célt viszont még nem értem el.

Ilyenkor nem próbáltam beleerőltetni mindent ugyanabba a jelenetbe.

Az egy jelenetből lett kettő. Néha három.

A cél nem változott, csak az út.

És valószínűleg itt érhető tetten legjobban az agilis gondolkodás abban, ahogy írtam. Van egy nagyon egyszerű ciklus: do – inspect – adapt. Csinálj valamit. Nézd meg, mi lett belőle. A tapasztalat alapján pedig változtass azon, amit szükséges.

Pontosan ezt csináltam írás közben is.

Megírtam egy jelenetet. Megnéztem, hogyan működik. Ha kellett, változtattam rajta, kettébontottam, máshová helyeztem, vagy megváltoztattam az odavezető utat. Aztán mentem tovább.

A terv tehát folyamatosan változhatott. A cél viszont megmaradt.

És számomra éppen ettől lett szabad az egész folyamat. Nem kellett ragaszkodnom ahhoz, hogy pontosan azon az úton menjek végig, amelyet hónapokkal korábban elképzeltem. Csak azt kellett tudnom, hova szeretnék megérkezni.

Talán ezért nem éltem meg Az emlékező mozdulat írása közben azt az írói válságot, amikor az ember egyszerűen nem tudja, hogyan tovább.

Voltak kérdéseim. Volt, hogy nem tudtam, kell-e még valami két jelenet közé, vagy hogyan kapcsoljam össze őket. De azt szinte mindig tudtam, hova szeretnék eljutni.

Csak később ismertem fel, hogy ebben mennyire benne volt az a gondolkodásmód, amelyben a munkám során évek óta élek.

Nem állítom, hogy így kell regényt írni. Nekem így működött. És ha valaki ebből talál magának egy gondolatot, egy kapaszkodót vagy akár csak egy másik nézőpontot arra, hogyan lehet írni, akkor már megérte elmesélnem.